Hothoor, Nartil Hadura szétvetett lábbal állt a Szférák Templomában. Gondosan ügyelt az egyensúlyra, hogy vállai épp annyira lógjanak a feketére lakkozott padlóív fölé, mint annak ellenpárjába, a fehér márvánnyal rakott templomrészbe. Fehér és fekete, élet és halál. Népe, a niamook számára az egyensúly szférái. A Hadúr gondterhelt sóhaj kíséretében szippantotta tüdejébe az ánizsillatot, a levegőt a csarnokok füstölői tették sűrűvé. A templomba beszökő fuvallatok olykor összekeverték a színekre bomló ködöt, meglibbentették a boltívek közé kifeszített kelméket, amelyekbe a leghatalmasabb ikonokat hímezték.
Hothoor megvető fintorral mérte végig a füstölők gyűrűjében térdeplő férfit. Piszoknak tűnt a két legnagyobb szféra, a Fekete és Fehér metszéspontjában, még a parázstartókból előbodorodó Szürke is tisztábbnak hatott nála. Sápadt bőrét friss sebek maszatolták, lenge szoknyája csíkokban felhasadt bokájánál. Oldalára dísztelen kardhüvelyt kötött, csak a véres gyolccsal betekert markolat látszott ki. Még a nyakában függő, kék és narancsszín porcelánikonok is sártól mocskosan csüngtek a bőrszíjukon. Egyedül a tenyerén fekvő, bíbor szövet tűnt tisztának.
Hothoor kényszeredetten igazgatta citromsárga és fűzöld palástját. Nem kellett a szövet kelme mögé látnia, hogy tudja, a Háború istenének ereklyéjét rejti. Garrva kardját, Aratót, a niamoo szövetség mindenkori urának szent fegyverét.
Visszatért hát Nyrába a szférák rendeltetése szerint. Miért a legrosszabbkor? És miért egy ilyen mosdatlan csavargó kezében?
– Szóval, a Hadúr halott – sóhajtotta.
A térdeplő férfi felpillantott. Bozontos szemöldöke alatt fáradtan csillant szeme. Arcáról csalódottság tükröződött.
– Halott, akár a háromezer niamoo harcos, akik érte hullatták vérüket.
Hothoor bosszúsan morrant. A felderítők jelentései alapján egyetlen ascori ezredről esett szó, nem a Második Légióról! Ha tudta volna, nem azt a zöldfülű templomszolgát állítja bábként maga helyett a niamoo hadtest élére. Még a lefejeztetett felderítők emlékképe sem vigasztalta. Ráadásul ez a szerencsétlen tolmácsolja neki mindezt, aki azt sem tudja, kihez beszél! Méghogy a Hadúr halott! Hiszen épp előtte térdepelsz!
– Halálával kétezer niamoot mentett meg – állapította meg Hothoor. A szomszédos termek felé sandított. Testőreinek, a Háború Ökleinek csak szeme csillant az árnyékban. – Garrva akaratának méltón hullott – mondta, miközben tekintete a bíbor szövetre tévedt. – Férfiként.
A niamoo harcos lesütötte szemét.
– Mi az? Tán nem helyeselsz? – hökkent meg Hothoor.
– Férfiként halt – ismételte a sebesült niamoo.
A Hadúr dühösen szusszant, arca kipirult.
– Gyere közelebb!
A harcos engedelmeskedett. Ahogy felegyenesedett, meztelen felsőtestén felnyílt néhány friss seb, vér csorgott végig a dicsőségét hirdető hegtetoválásokon. Közelebb lépett Garrva főpapjához, az ereklyét egy pillanatig sem eresztette lejjebb, ott pihent kinyújtott kezében. Amint a pap árnyékába, a Fehér Szféra peremére lépett, Hothoor felemelte kezét.
– Állj! – Körbenézett, mintha besúgóktól tartana. – Nálad Ionoliea, az Arató – kezdte halkan –, következésképpen ott voltál, amikor Hothoor Hadúr elesett az ascori kutyák elleni csatában!
– Ahogyan mondod, szféramester – hajolt meg a harcos.
Hothoor arca elvörösödött, megragadta a férfi ikonfüzérét, magához rántotta a sebesültet.
– Shinou zabálja ki a szíved! Ugye nem hozott szégyent népünkre az az ostoba!
A katona állta a szikrázó tekintetet, sötét árny suhant végig az arcán.
– Válaszolj! – sziszegte Hothoor.
A sebesült férfi körbenézett, a testőrök mintha maguk is közelebb húzódtak volna a paphoz.
– Egyetlen ezredről volt szó, szféramester – kezdte. – Ám amikor felbukkantak a lobogók, mindannyian tudtuk, hogy sokkal többen vannak. Egy egész légió vonult ellenünk! Garrvához fohászkodtunk, de a Hadúr hátat fordított hitünknek! Hátat fordított nekünk is! Amikor megszólaltak a harci körtük, nekiindultunk. Garrva szent harcosai három embert vágtak derékba egyetlen csapásukkal, de mindez kevésnek bizonyult. Az ascoriakat marag gépek segítették. Dárdavetők, és tűzköpők. Amikor felbukkant a harci szekér, amit Kalaio lehelete hajtott, és tucatnyi harcost tiport a kerekei alá, a Hadúr megfutamodott.
– Hazudsz! – dörrent Hothoor.
A sebesült férfiből feltört a keserűség, a szféramester szavába vágva folytatta:
– Hallottál már nyilakat süvíteni a fejed fölött? Hallottad már a niamook sikolyát, miközben az életedért futottál? Mert én igen, és soha többé nem akarom!
– Ott kellett volna, halljatok, az uratokért, Garrva tanítása szerint! Nartilért és Nyráért!
A sebesült lesütötte szemét.
– Bocsáss meg, szféramester!
Hothoor fújtatott a dühtől. Most már Garrva sem menti fel a gyávaság bűne alól! Az az ostoba szolga mindent elrontott! Niamooként kellett volna megdögölnie! Napokon belül felröppen a hír, hogy a Hadúr félt önmaga szembenézni az ascori kutyákkal, azért küldött mást maga helyett!
Hogy Garrva tűzné a lándzsájára azt a megveszekedett hitszegőt!
– Add ide Aratót! – Hothorr nyúlt a kardért, ám a sebesült elhúzta előle. A Hadúr tekintete összeszűkült. Legszívesebben képen törölte volna a másikat arcátlanságáért.
– Nem csak a kardot hoztam, szféramester – mondta a férfi bűnbánóan. – Az áldásodért jöttem.
– Az áldásomért? – Hothoor gyanakdova lépett hátrébb, kezét palástja alá rejtette. Még csak az hiányzott, hogy mohónak is tűnjék!
– Garrva bocsánatáért, amiért én is elfutottam!
– Garrva bocsánatáért... – ízlelgette a szavakat Hothoor. Szeme újra a bíbor szövetre tévedt. Hát persze! Garrva bocsánatáért! Alig bírta palástolni hirtelen támadt örömét. Hiszen az Arató visszatért hozzá! Mi ez, ha nem Garrva kegyelme? A sok ostoba mind elhiszi majd! A kétkedőket meg nem lesz nehéz elhallgattatni.
– Tetteddel, hogy elhoztad a Szférák Templomába Aratót, méltónak bizonyulsz az áldásomra. – Hothoor nyájas mosollyal biccentett.
– A nevem Éonol.
– Garrva előtt a tettek beszélnek, nem a nevek!
– Azt akartam, hogy tudd, mielőtt… – A férfi lesütötte a szemét. – Bocsáss meg, szféramester!
Zsanérok nyikordulása hallatszott. A kinti szellő beférkőzött a helyiségbe, megkerülve az alsó szférákat elválasztó falakat, belekapott a Szürke szférát szimbolizáló füstbe.
– Anamar Oiloo! – emelte fel a hangját Hothoor. Palástja alól előkotorta a bőrszíjra aggatott ikonokat. – Kövess! – azzal a felső szférák felé indult. A testőrök az árnyakba olvadva kísérték őket, csak fekete-arany színű kelméik surrogása hallatszott. Hothoor a Nappal aranyán és a Tűz vöröslő fátyolrengetegén át vezette Éonolt, egészen a Háború szférájáig, a pengék csarnokába.
– Térdelj le! – parancsolta a Hadúr, miközben széttárta karját. A terem falaira aggatott fegyvereken tompa derengés futott végig. A pap szavára búgni kezdett az acél.
– Mondd, Éonol, miként tettél szert pontosan az Aratóra?
A férfi a talajt borító vérfoltokra meredt, amelyek évszázadok alatt száradtak a repedezett kőpadlóba.
– Fontos ez? – kérdezte zavartan.
– Garrva elé akarom citálni hőstetted, mégis mit képzelsz? – Hothoor keze ökölbe szorult az ikonokon.
A sápadt harcos nagyot nyelt, időbe tellett, amíg felidézte a történteket.
– Amikor a Hadurat leterítették az ascori nyílvesszők, elejtette a szent fegyvert. A menekülő niamook a sárba tiporták volna, de én nem hagytam. Lehajoltam érte, és úgy futottam tovább.
Hothoor homlokára ráncok gyűltek.
– Bölcs cselekedet, Garrva fiához méltó. És mondd csak, Éonol! Mi történt a többi fegyverzettel? A páncéllal, és a Dicsőség Maszkjával?
– Mind odavesztek.
– Ascori kézre jutottak?
A sebesült hallgatott.
– Éonol, jól figyelj rám! Volt valaki, aki látta, hogy valóban Hothoor, a niamoo Hadúr viselte azokat a fegyvereket az összecsapáskor? Akad bárki, aki látta, hogy ezt a kardot a földről vetted fel, és nem a Hadúr adta a kezedbe, hogy menekítsd ki a forgatagból, és hozd el nekem?
A harcos gyanakodva pillantott fel.
– Bizonyára igen, szféramester.
– Bizonyára – ismételte Hothoor, cinkos mosolyra húzva a száját. – De miért is faggatlak a bölcsesség magasabb régióiról? Áldásért jöttél, nem igaz?
– Áldj meg, szféramester!
– Add ide a kardot! – Hothoor hangja nem tűrt ellenvetést.
A sápadt harcos vonakodva tett eleget a kérésnek.
A Hadúr kellemes bizsergéssel simított végig a szöveten. Akár a leggyönyörűbb ágyasok idomai!
– Éonol, a kard hozója, áldással ejtsék neved! Garrva vezetett utadon, lábnyomod az ő bölcsességének gödre, véred az ő verejtéke, amelyet népetekért folyattatok! Illessék arcoddal mindazok ikonjait, akik zarándokútra kelve a Szférák igazságáért cselekszenek! Garrva felemel, mint a jövőnk Hadurát, akit trónjára segítettél!
Hothoor a bíbor szövet alá csúsztatta a kezét. A csontmarkolat furcsa borzongást keltett benne, csak most döbbent rá, hogy jószerével soha nem forgatta a kardot. Az ereklye mindig más oldalát ékítette, amíg ő az igazán fontos ügyekkel foglalkozott. Az igazi csatát nem a kard, hanem a szellem vívta!
– Ugyanakkor... – tette hozzá. A sápadt harcos felkapta a fejét, szemében gyanú csillant. Hothoor ártatlan képpel biccentett felé.
– Garrvához méltatlan a menekülés, még ha jó ügyért tetted is – közölte. – Megáldalak, Éonol – azzal ahelyett, hogy megérintette volna ikonjaival a kegyeltjét, előrántotta a fegyvert.
Hothoor soha nem szívelte a háborúkat, de Garrva harcos-papjaként megtanult férfiként küzdeni. A bíbor szövet még földet sem ért, amikor Arató Éonol koponyájának csapódott.
A sápadt harcos arca összerándult a fájdalomtól, szeme könnybe lábadt, amint Garrva kardjának csontból faragott, életlen hamisítványa homlokon találta.
– Köszönöm – lehelte az ütéstől fátyolos tekintettel, és mielőtt a szféramester eszmélhetett volna, hogy becsapták, megragadva az övére csatolt fegyvert, a Hadúr gyomrába mártotta azt.
Hothoor zsigereiben forróság robbant, ahogy elkerekedő szemekkel lecsúszott a pengéről. Éonol kardja még vértől csöpögve is gyönyörűen szikrázott. Az acélíven aranyló cikornyák, a gyöngyberakások a niamook legdicsőbb harcosáról regéltek.
– Garrva kardja – nyögte Hothoor, azután térdre rogyott. – Testőrök… ! Ölik a Hadurat…
Éonol felegyenesedett, arcon köpte a férfit. A Háború Öklei megvető ábrázattal léptek elő az árnyékból, kézfejükön a bütykök kifehéredtek, úgy szorították kardjuk markolatát. A sebesült niamoo letekerte Aratóról a gyolcsot, abba törölte a véres pengét.
– Hothoor Hadurat ascor nyílvesszők terítették le Myr mezején – közölte hűvösen. – Ez a kard, és az a kétezer fanatikus bizonyítja igazam, akik végül visszaverték a Második Légiót. Akit én megöltem, csak egy szféramester, aki az életemre tört, amikor Garrva akaratát beteljesítve a Szférák Érintését kértem tőle.
Hothoor iszonyú kínoktól gyötörve szorította sebét. A földre hullott csontkardra meredt. A fehérre csiszolt pengét Garrva ikonjai erezték. A fájdalom bíbor hullámaiba a döbbenettel vegyes gyűlölet lilája kúszott.
– Te! – nyögte.
Éonol visszatűzte hüvelyébe az ereklyét.
– A vér jogán én harcoltam ki a kegyet, hogy elhozzam Garrva színe elé Aratót.
– Becsaptatok! – suttogta Hothoor, palástján egyre nagyobb foltott hagyott vére.
Éonol megmarkolta a nyakában lógó porcelán ikonokat.
– Magadat csaptad be, amikor a harc tudományával együtt hagytad feledésbe merülni a hadurak rítusát, és otthonodat az országod helyett a Szférák Templomába helyezted! – közölte megvetően. – Felmentelek bűneid alól, niamoo, mert tetteiddel népedet szolgáltad. És bár gyávának bélyegezlek, Garrva kegyelmét kérem lelkedre, amiért halálodban sem feledkeztél meg kötelességedről – Éonol homlokon csókolta Hothoort –: letérdeltél Nartil új Hadura előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése