Quintus Moreno: A fecske és a varjú

Mondar Redon tizedes elégedetten paskolta meg az övén fityegő erszényt. Volt miért örülnie, nem is emlékezett rá, mikor dagadozott utoljára ezüsttől a zsebe. Óvatosan tört utat magának az utcákon nyüzsgő emberek között, nehogy ideje korán megszabadítsák vagyonától, A férfit hollófekete hajú lány követte, aki folyton csak saját, mezítlen lábát bámulta.
Mondar büszkén nézett rajta végig. Az első rabszolgája! És micsoda gyönyörű teremtés! A lány szürke, kopott tunikát viselt, de bronzszínű bőrével így is kirítt az utca emberei közül. Többen megfordultak utána, amit a férfi elégedett vigyorral nyugtázott.
Ezért már megérte annyit harcolni az átkos mocsarakban! Egy pillanatra elsötétült az arca, ahogy lelki szemei elé úsztak a láp tetején lebegő holdfényű testek. Nem lehetett megkülönböztetni, hol kezdődik a sár, és hol a vér. Az oldalába nyilallt a fájdalom, érezni vélte a görbe anami vas kínzó hidegét.


A lány is anaminak, a Birodalom ellenségének született. Olyanok leánya, akik az ő életére törtek, és szakaszának felét a mocsárba ölték Aynira falainak ostromakor. A város végül elbukott, ráadásul ezrek vesztek oda a véres harcokban.
Összeszorított állkapoccsal hagyta, hogy a gyűlölet hullámai lecsillapodjanak; lenyelte a vágyat, hogy arcon üsse a lányt. Csak felesleges fájdalmat okozna magának. Túlságosan megkedvelte Fecskét – így nevezte el rabszolgáját –, és a lány sem tehet semmiről. A haragot másképpen kell levezetnie.
Bornak hívták a megoldást, ebben biztos volt. Vágyott már a jó kis ascori lőrékre, hiszen keleten csak cukornádból erjesztett pálinkát vedelhetett – és vedelt is –, amit a helyiek búfelejtőnek hívtak. A bánatot és a fájdalmat el lehetett vele ugyan űzni, de nem vehette fel a versenyt azzal a savanyú borral, amelyet szeretett kocsmájában, a Réz Varjúban mértek. Összefutott a nyál a szájában. Kölyök kora óta ismerte a „Mézes Rezest”, amely a kocsmáros saját kertjeiben érlelt vörös és fehérszőlőből készült.
Remélte, hogy két cimborája, Riftes és Kedon már a Réz Varjúba ülnek. Még a hajón megbeszélték, hogy aznap este kockázással ütik el az időt. A két légiós földijei, gyerekkori játszótársai voltak, akikkel minden bánatát és örömét megoszthatta.
Fecskét is meg akarta mutatni, hogy dicsekedhessen: neki ez jutott a háborúból. Egy gyönyörű lány, egy aranygyűrű, amit az öve mögé varratott, és egy egész erszénynyi ezüst, amelyből legalább fél évig kihúzza, és akár minden éjszaka leihatja magát.
Hacsak nem hívják be előbb egy újabb hadjáratra.
Mikor pár órával ezelőtt kikötöttek, Vernar százados meghagyta, hogy a következő parancsig pihenjék ki magukat. Megkérte őket, hogy viselkedjenek ascori polgárhoz méltón, hiszen hazatértek, már nem a csatatéren vannak.
Mondar nem figyelt a százados szavaira – hallotta őket eleget. Gondolatai Fecske és a bor körül jártak. Leadta páncélját, pajzsát, sisakját és kardját, aztán a lánnyal az oldalán lakás után nézett. Nem messze a piactértől, a Yirmváros szélén volt egy öreg, emeleti szoba, amit a hadjárat előtt is kibérelt. Megtetszett neki az egyszerű lakosztály, és abban reménykedett, hogy talán még mindig kiadó.
A szobát néhány hónapja egy kereskedő bérelte, akit Mondar először szép szóval kért meg, hogy távozzon, majd kést szegezett a nyurga fickó torkának, és közölte vele, hogy ő veterán légiós, aki három évig aludt sátrakban, hideg lápvidéken, halálos kórokat terjesztő szúnyogok között, és kész gyilkolni is egy tisztes fekhelyért.
Miután szobagondjai megoldódtak, és három hónapra előre kifizette a lakbért, Fecskével a rabszolgapiacra mentek, hogy az anami lány hivatalosan is a tulajdona lehessen. A jegyző meg akarta bélyegeztetni a lányt, de a légiós nem engedte, hogy jobban elcsúfítsák a bőrét. Túl sok sebhely szabdalta már, nem hiányzott még a monogramja is.
Most peckesen lépdelt a zsúfolt utcákon az égbetörő épületek árnyékában. Az emberek és maragok félrehúzódtak útjából, a csónakosok egy pillanatra elfelejtették megmeríteni evezőjüket a csatornák zöld vizében. Mondar úgy sejtette, hogy az égen vitorlázó yirmlovasok is megbámulják őt és csodaszép szerzeményét.
A tizedes vicsorgott, ahogy elképzelte cimborái elismerő arcát.
A szétnyíló tömeg mögött megpillantotta a szűk Pajzsok Terét, és déli oldalán a Réz Varjú tömzsi épületét. A sötét ajtó előtt szakadozott, kék függönyt cibált a tengerszagú szellő; Mondar számára az Ősök Csarnokának tűnt most az ivó.
Megveregette a lány vállát, kinek sötét szemében egyszerre csillant érdeklődés és elszántság.


Ugyanezt az elszántságot látta Fecske tekintetében, amikor rátalált.
Utolsó küldetését Vernar századostól kapta. A parancs szerint szakaszával fel kellett derítenie az utat a biztonságos területekre vonuló légió előtt. A százados sok ezüstnyi jutalmat ajánlott fel neki és húsz emberének. A húsz legjobbnak, akik túlélték az Ayinarban elszenvedett vereséget.
Először elkeseredett. Nem akarta az életét kockáztatni a harcok vége előtt. Örült, hogy ép elmével átvészelte a háborút, ami nem csak az ő érdeme volt: az Ősei kitartottak mellette, és nem hagyták magára akkor sem, amikor szúnyogcsípésektől feldagadt szemekkel bujkált a hideg mocsárban. Remélte, hogy nem jött még el az ideje, hogy Őseihez csatlakozzon.
Ugyanakkor megtiszteltetésnek vette, hogy az utolsó feladatot ő kapta meg. Lenyelte félelmeit, és emelt hangon adta ki a parancsot katonáinak, akik hasonlóan kettős érzésekkel vették vállukra málhájukat.
A hetedik napja meneteltek a légió megmaradt kétezer katonája előtt, amikor Nerasylbe, egy határmenti faluba érkeztek. Többmérföldnyi kitaposott ösvény kígyózott a szakasz mögött, a légiósok fáradtak és nyűgösek voltak. Mondar úgy döntött, megszállnak a háború sújtotta településen.
A falusiak, mint a döghúst kerülgető hiénák, úgy köröztek a téren álldogáló katonák körül. Sápadt, beteg arcok néztek közönyösen a fújtató, kipirosodott légiósokra. A páncélok – a rájuk tapadt sár és lemoshatatlan vérfoltok ellenére is – idegenül csillantak a szürke, szakadozott ruhák között. Nerasyl lakói szörnyű állapotban voltak. Több férfinak és nőnek is hiányzott az egyik karja vagy a lába. A szakasz tagjai közönyösen néztek rájuk: túl sok megcsonkított bajtársukat hallották már a kíntól üvölteni.
Mondar is ledobta málháját, kezét kardja markolatgombjára helyezte.
– Szállásra és élelemre van szükségünk! – mondta hangosan, imal nyelven, amelyet az elmúlt hónapokban sajátított el. A zavart tekintetű falusiak sorából egy sárfoltos férfi lépett elő. Bőrnadrágja lógott rajta – a háború őt is elvékonyította.
– A nevem Tasca – mondta komoran. – Kevés élelmünk van, nekünk is alig jut belőle. Szállásunk viszont annál több. Túl sok is – mutatott maga mögé, ahol szakadozott tetejű, füsttől megfeketedett fa és nádépületek sorakoztak.
Mondar kiköpte a szájában felgyülemlett keserű nyálat, és lehajtott fejjel bólogatott. A katonái csendben várakoztak.
– Iható vizetek van? – kérdezte Tascát, aki talán a falu elöljárója lehetett.
– Az van – bólogatott a férfi. Megtörölte gyér bajuszát, és megigazította egykor kék turbánját, amelyet szürkére koptatott az idő és a körülmények.
– Akkor megint kását eszünk! – szólt a tizedes cinikus félmosollyal embereihez, akik szótlanul néztek vissza rá.
Miután utasította a katonáit, hogy foglalják el szállásaikat a lakatlanná vált házakban, a falu vezetőjével a kúthoz mentek. Ahogy Mondar a mélybe nézett, tenyérrel a rozsdabarna foltokkal tarkított kövekre támaszkodott. Száradt vér. Mindenütt száradt vér. A kút alján sötét víz derengett.
– Mikor vonultak el innen az anamik? – kérdezte Tascát.
– Két napja. Meghallották, hogy közeledtek, és mindent maguk mögött hagyva elmenekültek.
Mondar felhúzta a szemöldökét.
– És mit hagytak itt?
Az elöljáró egy sűrű náddal fedett gödörhöz vezette. Lentről orrfacsaró bűz szállt fel. Mondar a nyakát védő kendővel takarta el orrát; ismerősek voltak a szagok: emberi ürülék, hányás és üszkösödés.
Tasca felnyitotta a nádtetőt. Körülbelül öt láb mély verem tárult fel a tizedes és a néhány odagyűlt falubeli előtt. Döngölt alján három test körvonalazódott, ahogy Mondar szeme hozzászokott a félhomályhoz. Három valószínűtlenül vékony testé. Csak az egyikük mozdult, de az is rögtön elfordította a fejét az erős fénytől.
– Az anamik hátrahagyták betegeiket és sebesültjeiket. A többségüket rögtön megöltük, de a másik részük menthetetlen volt. Ez a három itt – mutatott a csontsovány testekre – túlélte. A többiek őket is meg akarták gyilkolni, de mivel én magam is harcoltam ebben a háborúban, jól tudom, hogy mennyire fontos lehet egy nyelv.
Tasca elismerést várva nézte a tizedes borostás, sebhelyek barázdálta arcát. Mondar erőltetett vigyorral nézett vissza rá. Mit mondjon neki? Hogy részükről vége a háborúnak? Hogy az ascoriak túl sok embert veszítettek, és éppen hazatérőben vannak?
Körbenézett a reményteljes, fáradt és sápadt arcokon. Nagyot nyelt, és az elöljáróhoz fordult.
– Igen. Valóban. Nagy szükségünk van egy nyelvre.
A szálláshelyek elfoglalása, a kása elfogyasztása és az őrség megszervezése után a légiósok és a falusiak kihúzták a három legyengült anami foglyot a veremből. Az egyik férfinak kis híján elrothadt a lába; egy korábbi nyílt törése fertőződött el, a seben most férgek lakmároztak. A jelek szerint az anami harcos már régóta eszméletlen volt. A sebláztól fennakadt szeme már a túlvilág kapuját kutatta.
A másik férfit magához lehetett téríteni némi víz segítségével, de csak remegett, mint a kocsonya, és lassan, sípolva vette a levegőt. Tasca szerint a szúnyogok terjesztette bukálkór végső stádiumába került. Mondar összeszorított fogakkal nézte. Az anami egykor büszke vonásait a légszomj torzította el.
A harmadik fogoly sokak meglepetésére egy sovány nő volt. Sápadt arca a körülményekhez képest is szépnek tűnt. Az éhezésen kívül más nem viselte meg, csupán a testét borító kék és zöld foltok tanúskodtak a durva bánásmódról. A lány úgy nézett Mondarra, ahogy nő még sohasem: szemében nyoma sem volt könyörgésnek, vagy megvetésnek. Tekintetében a halálba indulók bátorsága tükröződött.
A tizedes sokáig bámulta az elgyötört vonásokat, végül Tascához fordult.
– Ez itt használhatatlan – intett az üszkös lábú felé. – Ha akarod, kivégezzük, de megtehetitek ti is.
Tasca bólintott. Magához intett két markos, tíz-tizenkét éves forma fiút, akik szótlanul ragadtak fel egy-egy husángot, és agyonverték az eszméletlen foglyot. A falusiak hangtalan álltak, csak a fiúk nyögése és a botok tompa puffogása hallatszott. Senki nem szólt, hogy mikor elég, és Mondar úgy ítélte, az ütlegek felét a már halott test kapta.
Kiköpött a földre. Semmit nem érzett. Szólt néhány katonának, hogy a két másik foglyot vigyék be az egyik házba, majd Tascához lépett.
– Kihallgatom őket. Innentől kezdve az én tulajdonomat képezik.
A férfi bólintott.
Mondar is biccentett a két fiúnak, akik talán elismerésre várva, könnyes szemmel ziháltak a felismerhetetlen arcú test felett. A tizedes elidőzött a látványon, majd katonái és a foglyok után indult.
Az erőtlen anamik a kunyhó korhadó padlózatán feküdtek. A tető résein keresztül szemerkélő eső a katonák arcát szurkodta. A légiósok előbb a foglyokra, majd kérdőn a parancsnokukra néztek.
– Nincs sok értelme kihallgatni őket – kezdte halkan Mondar, nehogy kíváncsi fülekre találjanak szavai. – A háborúnak vége. Én haza akarok jutni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele?
A katonák megkönnyebbülten néztek rá, egyeseknek mosolyra is futotta. Mindenki fáradt volt már. Túlságosan is fáradt.
– Vágjuk el a nyakukat, arnas – javasolta az egyikük.
– Nagyobb fesztivált rendezünk a falusiaknak, hadd örüljenek. Talán a bosszúvágyuk is csillapodik. Felakasztjuk a fickót.
– És mi lesz a nővel? – kérdezett vissza egy alacsony légiós.
– Öljük meg őt is! – vicsorgott egy másik.
– Vigyük magunkkal! – szólt egy harmadik a sarokból. – Ha majd megerősödik, jól jön egy lyuk a szakaszba!
Felröhögtek. Úgy tűnt, a legtöbbjüknek ez az ötlet tetszett. Mondar arca elsötétült.
– Magunkkal visszük, de nem lesz dugás! – szögezte le. – A lány az én rabszolgám. Mindenkinek fizetek fél ezüstöt, és nem akarok erről több vitát!
Érthetetlen düh gomolygott benne, ahogy az embereire nézett. Elképzelte őket és a lányt a vérmocskos padlón, és görcsös fájdalom mart a gyomrába. Körmei a tenyerébe vájtak. Hiszen annyi gyerekre és nőre gyújtotta már rá a házat a légióban töltött évei alatt! Megrázta a fejét.
Tascával közölte, hogy a foglyokat kihallgatta, és megtudta, hogy az anami katonák már nem jönnek vissza, végleg elmenekültek. Látszott, hogy az elöljáró hiszi is, meg nem is. Mondart nem igazán érdekelte.
A kivégzésre összegyűlt a falu minden lakója, és néma áhítattal nézték végig, ahogy a katonák a sárba lökik a foglyot, és hurkot vetnek a nyakába. A kötelet egy mocsárszéli magas fának egyik erős ágán dobták át, majd öt katona húzta egyre feljebb a beteg férfit. Míg az anami hosszasan vergődött a kötél végén, a falusiak imal nyelven szitkozódtak, és öklüket rázták.
Mondar érzelmek nélkül nézte végig a jelenetet. Ennek örült a legjobban.
Meg annak, hogy másnap reggel, indulás előtt, egy kígyómintás aranygyűrűt látott megcsillanni az akasztott férfi ürülékében.


A Réz Varjú nem volt szép kocsma, de a Kikötőbe érkező hajók matrózai, és a veterán légiósok szerettek idejárni. Az ital olcsónak számított, és elég hely akadt nagyobb társaságoknak is. A kocsmárost szinte mindenki személyesen ismerte – ide ritkán tértek be új vendégek.
Mondar széles vigyorral lépte át a kocsma küszöbét, és élvezettel szívta magába az ismerős, hal és bor keverékéből álló illatot. Odakint a lemenő nap narancsszínűre festette az égbenyúló házak ormait, idebent pedig a hatalmas tetőablakon keresztül vonta izzásba a fa gerendákat, oszlopokat.
A légiós csuklójánál fogva húzta Fecskét maga után, határozottan csörtetett keresztül az ivón. A lány nem ellenkezett – engedelmes szolgaként követte. A kéttucatnyi vendég rájuk sem hederített, csupán egy megtermett matróz füttyentett a lány bájait elismerendő, amit Mondar félmosollyal nyugtázott.
A légiós megpillantotta cimboráit a törzshelyükön: a pulthoz legközelebb eső sarokban üldögéltek egy roa társaságában, akit Mondar még nem látott azelőtt. A rusnya fickó többi fajtársától eltérően rövidre vágatta haját, de ez sem javított a pofáján.
Mondar odaköszönt a kocsmárosnak, aki visszaintett, majd meglátva a lányt, felkiáltott:
– Hé, rabszolgát ne hozz ide! Tudod, hogy nem szeretem a fajtájukat!
– Kussolj, Kezog! – nevetett Mondar, de nem lassította lépteit. – Ez életem első rabszolgája! Oda viszem, ahova akarom! Ha nem tetszik, szólj nyugodtan, de ne csodálkozz, ha kezedbe adom a farkadat!
Riftes és Kedon jót kacarásztak. Felkászálódtak az asztaltól, amint Mondar odaért hozzájuk. Jó barátokhoz méltón ölelték meg egymást, és adtak csókot a másik arcára, ahogy a légiós bajtársak szokták.
– Vége a szolgálatnak, Mondar! – nevetett Riftes. A katona orrát rézből készült műtag helyettesítette, amit vékony bőrszíjak erősítettek az arcához.
– Letetted a kardot – veregette meg a vállát Kedon is. Sötét szeméből igazi öröm sütött: azok boldogsága, akik élve tértek haza a csatatérről. – Láttam, amikor leadtad.
– Ő kicsoda? – mutatott Mondar a köpcös roára.
– Gruggar Dor, légiós – mondta Riftes. – Együtt harcoltam vele az elmúlt három évben. Nagy pofája van, de az életemet rá merném bízni.
– Anyád göndör haján a tetveknek van nagy pofája! – villantak a roa acél sapkás, vaskos szemfogai. – De a többi igaz – azzal meglepő fürgeséggel pattant fel ültéből. Magához ölelte a csodálkozó Mondart, akinek kis híján felfordult a gyomra, ahogy beszívta a roa émelyítő verejtékszagát.
– Azt hiszem, neked is van miért magyarázkodnod – vigyorgott Kedon, majd eltolva magától a cimboráit, a lehajtott fejjel álldogáló lányhoz lépett. Kérges ujját az álla alá támasztva emelte fel az arcát.
– Szép a szeme. Kár, hogy anami! – tette hozzá.
– Attól még szép – morogta Mondar. – És dolgos is.
– Azt meghiszem! – rötyögte Riftes.
– Állítólag úgy kifenik a kardod, hogy járni is alig bírsz utána! – fröcsögte Gruggan. Riftes a térdét csapkodva röhögött.
– Mi a neved? – kérdezte Kedon, akit láthatóan elbűvölt a lány szépsége.
– Fecske – közölte halkan az anami lány.
– Beszéled a nyelvünket?
– Csak néhány szót tud – lépett közbe Mondar, és magához rántotta újdonsült rabszolgáját. – De most már játsszunk! Hiszen azért jöttünk, nem igaz?
– Túl sok kincset raboltál össze, mi? – kérdezte Riftes, visszaülve a bor mellé.
– Ahogy te is – somolygott Mondar, és ő is elfoglalta helyét az asztal mellett. Intett a kocsmárosnak, hogy hozzon még bort. Kedon kirakta a kockákat az asztalra.
– Mit játszunk?
– Amit mindig. Vérvonalat.
– Azt hogy a véres halpetébe kell? – hajolt közelebb a roa.
Mondar mély sóhajtással tartotta vissza a felkívánkozó szavakat. Legszívesebben előrántotta volna csizmája szárából a kését, hogy az ocsmány fickó nyakába mártsa.
– Dobsz az egyik kockával. Aztán megmondod, hogy nagyapa, apa vagy fiú. Ha nagyapa, akkor az azt jelenti, hogy utána a következő kockával kisebbet kell dobnod. Az vagy apa lesz, vagy fiú... – kezdte magyarázni Riftes, de Kedon közbevágott:
– Így sosem érti meg! Az a lényeg, hogy három kockával dobsz egymás után. Mindegyiknél meg kell mondanod, hogy ez most éppen az apa, a nagyapa vagy a fiú – vagy másképpen unoka, mindegy. Az a lényeg, hogy a nagyapa nagyobb, mint az apa, az apa nagyobb, mint a fiú. Ha nem jól dobsz, tehát nagyapa után nagyobbat dobsz, akkor vesztettél. Minden dobás előtt lehet emelni a tétet. Ennyi.
– Én ugyanígy magyaráztam... – közölte Riftes. Kedon kiröhögte.
A roa hosszasan gondolkodott, majd az egyik ujját vastag szája elé emelte.
– Egy dolgot nem értek – kezdte megfontoltan. – Mi van akkor, ha valakinek három apja és tizenöt nagyapja van, mint nekem?


Mondar és szakasza a határon várták be a légiót.
A mocsárnak szerencsére vége szakadt, helyét füves mezők vették át. Kerestek egy kis ligetet, ott verték fel a sátraikat. A légiósok érezhették, hogy a háború véget ért, és már nem történhet velük semmi baj. Mint a rakoncátlan kölykök, úgy élvezték a szabadságot. Nyúlra és fácánra vadásztak, és pirkadatig énekeltek harci dalokat a tábortűz mellett.
Mondar mosolygott, hogy ilyennek látja embereit, és még azt is elnézte, ha valakinek bor került elő a zsákjából. Megszervezte az őrséget, megvacsorázott, majd egy nyúlcombbal a kezében visszatért a sátrába.
Az anami lány állatbőrökbe csavarva aludt. Mondar letérdelt mellé, és csak nézte, hogy az arcszíne kezd visszatérni, köszönhetően a gondoskodásának. Etette, itatta, és hagyta, hogy sokat aludjon. Még mindig vészesen soványnak látszott, és a légiós tartott attól, hogy elviszi valami betegség. Furcsa érzés volt ez, hiszen az emberein kívül soha nem érzett még ilyen fajta aggodalmat senkiért. De az teljesen más. Azt katona érzi a bajtársa iránt. Itt most egy rabszolga fekszik, vagy – mi is a helyes szó? – egy lány.
Idegen érzések martak ösvényt sosem volt helyekre. Az ész és a szív külön utakra tévedt, ami egyszerre tűnt szépnek és fenyegetőnek. Egy alkalommal megpróbált beszélni új szerzeményével, de kiderült, hogy a lány nem ismeri se a marnok, sem az imalok, sem a kereskedők nyelvét. Másszor remegni kezdett a gyomra a gondolattól is, hogy a közelében kell lennie.
Nézte a sovány arcát, a hosszú szempillákat, a kissé pisze orrot. Óvatosan a rakoncátlan, kékesfekete hajszálakhoz nyúlt, és visszatűrte őket a szép ívű fül mögé. A lány mintha elmosolyodott volna, de aztán felpattant a szeme, és ijedten húzta össze magát a takaró alatt. Mondar is visszarántotta a kezét, és zavartan emelte az anami felé a nyúlcombot.
– Ezt neked hoztam – motyogta. Tekintete kereste a lányét, de ugyanakkor mégsem mert a szemébe nézni. Utoljára gyermekkorában volt ilyen szégyellős, amitől még inkább zavarba jött.
Megkönnyebbült, hogy a lány elveszi tőle a combot, majd szó nélkül enni kezdi. Mondar nagyot sóhajtva rogyott le a sátor túlsó sarkába, és miközben a légiósok énekeit hallgatta, a csendben falatozó anamit figyelte.


A pörgő kocka végre megállapodott. Hatos.
– Nagyapa! – közölte a roa, aki úgy belejött a játékba, hogy egy nagyobb halom ezüst- és rézpénz hevert előtte a borospohár mellett. Gruggar tétován nyúlt az újabb fakockáért – az elfogyasztott bor megtette hatását. Mozdulatait lelassította, sárgás szeme elé ködfátylat borított.
Mondar most még rondábbnak látta, pedig azt beszélték, hogy a bor megszépíti a világot. A mellette ülő Fecskére pillantott, aki engedelmesen, egyenes háttal nézte a játékot. Az első kupa borából csak néhány korty fogyott. Ő bezzeg megszépült! – engedett el egy félmosolyt a tizedes.
Aztán zavaros tekintete az előtte nyugvó két ezüstérmére tévedt. Ennyi maradt. Semmi több.
– Tartod a tétet, Mondar? – kérdezte Kedon. A szájából úgy hangzott a neve, mintha azt mondta volna, ’Onda’.
– Tartom – nyögte Mondar, és még egy ezüstöt penderített középre.
A roa nyelvét kidugva rázta a kezében a kockát, és tengeri isteneihez imádkozott fennhangon.
– Dobj már, te vizikutya! – morogta a tizedes.
Gruggar a képébe röhögött, nyálpermetet szórva az asztalra. A kocka kiugrott a kezéből, pördült néhányat és megállapodott a kettesen.
– Fiú! – kiáltotta diadalmasan az ocsmányság.
Riftes alig bírta megragadni Mondar karját; csak harmadszorra sikerült.
– Igaz, amit beszélnek? – kérdezte, és közben folyton félrecsúszó műorrát igazgatta.
– Micsoda?
– Hogy az anami nők félmeztelenül járnak az utcán.
– Úgy hallottam – bólintott Mondar, és belekortyolt a borába. A gyomra kezdett émelyegni, de nem törődött vele.
– Akkor mér' nem veszi le a szolgád azt a tunikát?
– Mert nem veszi le! – nézett vissza sötéten.
– De ha egyszer egy mocskos anami, akkor le kell vennie! – csapott az asztalra Riftes. – Látni akarom a melleit!
– Én meg a téteket! – szólt közbe Kedon.
Mondar remegő kézzel tolta be középre az utolsó ezüstjét. Na, mindjárt vége mindennek – gondolta. – Aztán mehetünk haza.
Gruggar újra dobott.
– Három! – rikkantotta. Maga elé húzta az ezüstöket a többi közé. Szép összeg púposodott már előtte, de korántsem annyi, mint Kedonnál.
Riftes és Mondar káromkodtak.
– Új kör – közölte Kedon. – Én következem...
– Kiszállok! – sóhajtotta a tizedes. – Kifogytam.
– Nem szállhatsz ki! – csóválta a fejét Riftes. – Érzem, hogy most indul a nyerő sorozatom. Segítened kell!
– De kiszállok! – bólogatott Mondar. – Elfogyott a pénzem, tehát kiszállok.
– Vedd le a nadrágod! – röhögött a roa. A tizedes tekintete elsötétült.
– Tudtam, hogy egy ocsmány hímringyó vagy! A késemmel foglak seggbe...
– Nyugi, ’Onda’! – nyomta vissza a helyére Kedon. – Megoldjuk.
– Ha nincs pénzed, tedd fel a lányt! – tárta szét karját Riftes. – A rabszolga is pénzbe kerül.
– Nem teszem fel...
– Ne legyél már ilyen...
– Ilyen, mi?!
– Tökös légiós vagy?
– Az vagyok!
– A Negyedik odacsap, nem igaz?!
– Odacsap!
Mindannyian az asztalhoz vágták az öklüket; a boros kupákkal együtt az anami lány is ugrott egyet ijedtében.


Gyorsabban haladtak az imal királyságokon keresztül. A Negyedik Légió kétezer katonája felszabadultan gyalogolt akár napi negyven mérföldet is, mert tudták, hogy hazafelé tartanak. Énekeltek, ittak, némely városban rendet bontottak, szerencsére különösebb baj nélkül. Igaz, ami igaz, annál súlyosabb teher, amit Silmarban kellett elviselniük, nem nyomhatta vállukat.
Mondar is magabiztosan lépkedett szakaszának élén, a Vasbogarak első sorában, ahová utolsó küldetésük után kerültek. Büszkék voltak, mert tudták, hogy az egész légió elismeri tetteiket. Az anami lány mögötte gyalogolt, szokása szerint lehajtott fejjel.
Vernar kapitány közvetlenül előtte lovagolt. A távolba révedő tekintetét sötét felleg takarta, amin Mondar nem is csodálkozott – a századosnak köszönhették, hogy abban a pokolban egyáltalán voltak, akik életben maradtak.
A százados néhány nappal azelőtt felkereste, és jelentést kért a faluban történtekről. Helyeselt a két férfi kivégzését hallgatva, de csóválta a fejét, amikor a lány került szóba.
– El fogja vágni a nyakad – közölte szenvtelen hangon a százados. – Megerősödik, és elvágja a nyakad.
– Nem hiszem, százados – ingatta a fejét Mondar. – Ha meg mégis, hát büszkén állhatok az Őseim elé.
– Ez a lány egy anami. Más nép sarja. A szíveden melengeted, aztán elárul.
Vernar szemében különös fény izzott. Mondar nem mert szólni többet. Csendben bólogatott, végül tisztelgett. Nyomasztó gondolatokkal terhelten tért vissza sátrába a lány mellé, aki, mintha megérezte volna gazdája hangulatát, elmosolyodott – találkozásuk óta először.
Mondar szemei felcsillantak. A lány a mellére bökött, és mondott valamit. A légiós meglepődött.
– Tessék?
– Ashiya – mutatott magára megint a lány. Aztán szótagolta: – A-shi-ya.
– Ashiya – suttogta a légiós. Lábaiból kiszaladt az erő, le kellett ülnie. – Ez a neved, ugye? Az én nevem meg Mondar – csapott a mellkasára. – Mon-dar.
– Móndár – ejtette ki furcsán az anami.
– Igen! – kiáltott fel diadalmasan a férfi. – Ashiya. Majdnem úgy hangzik, mint az Ashira, azaz fecske.
Mondarnak eszébe villant a velük szemben felsorakozó anami sereg képe. Az elöl álló napharcosok aranyló maszkjai. A vérükre szomjazó görbe kardok csattogása a kerek pajzsokon. Csak egyetlen hang a különbség, és anami szóból marn szó lesz.
Vajon mi kell ahhoz, hogy az ellenségből barát váljon?


Kedon az utolsó kockáért nyúlt. Mondar ajkai kiszáradtak, kényszerítenie kellett magát, hogy odanézzen. Ha most Kedon ötöst vagy hatost dob, meglesz a Nagyapa, és övé lesz a lány.
Minek kellett feltenned őt? – üvöltötte magának valahol a tudata mélyén, a borgőz mindent elnyelő függönyén túlról.
Kedon dobott.
A légiós előtt elfolyt a világ.
– Mennyi?
De akkor már tudta. Kedon az asztalt csapkodta vad örömében. Boldogságában pofán csókolta a rusnya roát is, aki habos nyálat köpött a marn arcába. Riftes a falhoz csapta a kupáját mérgében – ez az este számára sem alakult fényesen.
– Gyere ide szépen Kedon bácsihoz! – vihogott Fecskére a légiós. A lány ijedten nézett gazdájára, láthatóan nem értett semmit.
Mondar maga elé nézett. Fájdalom öntötte el minden porcikáját, amilyet csak az oldalába hasító kard pengéje, vagy a sebláz őrjítő forrósága okozhat.
Viharfelleget idéző tekintettel nézett fel Kedonra.
– Hohó, Mondar! – csapott az asztalra Kedon. – Tisztességes úton nyertem el tőled a szukát, nincs értelme pofákat vágnod! Megnyertem, kész. Volt már ilyen.
Volt már ilyen, bizony. Volt már úgyis, hogy ő nyert el mindent tőlük. De ez a fájdalom! Egyre csak erősödött. Mondar levegőért kapkodva túrt rövid hajába.
– Na, gyere ide! – kérte a lányt Kedon. Valószínűleg nem bírt már felállni, a bor minduntalan visszahúzta a székre. – Ne kelljen már annyit kérni! Gyere szépen! Hazamegyünk csicsikálni!
Mondar szeme előtt felrémlett a meztelen lány és Kedon képe. Vernar százados sötét tekintete, a vádló pillantása. Az anami harcosok száradt vérrel borított pajzsfala. A lány kérlelő tekintete. Guruló pénzérmék.
Kirántotta a kést csizmája szárából és döfött egyet. Ahogy tanították. A bordák közé, egyenesen a szívbe.
Fecske szívébe.
Aztán felállt, a véres kést az asztalra dobta a kikerekedett szemű, csodálkozó Kedon elé. Nem nézett a lányra, csak hallotta, ahogy akadozó sóhaj kíséretében lecsúszik a székről, és nagyot puffan a fapadlón.
A tizedes megfordult, és elindult kifelé a kocsmából. A Réz Varjú vendégei némán kísérték tekintetükkel.
– Cseszd meg, Mondar! – kiáltott fel mögötte Kedon. – Most tartozol nekem!
– Holnap megadom! – dünnyögte a légiós, ahogy kilépett a szemerkélő esőbe.
Megmarkolta az övében rejlő aranygyűrűt, szinte hallotta, hogy a kígyómintázat gúnyosan sziszeg.
Bizonytalan léptekkel indult el az utcán, és dúdolni kezdett egy régi dalt a fecskéről, aki nem találja fészkét.